A Csokoládé című film Rafael Padilla és Footit történetét meséli el, akik a koszos kis vidéki vándorcirkuszból Párizs elit porondjáig küzdötték fel magukat egy olyan műsorral, amiből fröcsög a rasszizmus, és a fehér ember felsőbbrendűség tudata. Emellé még kapunk egy rövid, kicsit szentimentalista tézist arra nézve, hogy a hirtelen jött népszerűség és a pénz mennyire képes megváltoztatni, megkeseríteni a korábban nincstelen ember életét. Ha nem állunk mindig két lábon a földön, akkor hamar a padlón találhatjuk magukat. Szerencsére ezt sem pátoszosan sikerült prezentálniuk, amiért hálás vagyok.

A történetexpozícióban abszolút Csokoládén (Omar Sy) – polgári nevén Rafael Padilla – van a fókusz, aki fekete bőrű emberként tudott valódi sztárrá válni. A titka sokáig abban rejlett, hogy elnyomta a benne szunnyadó büszkeséget. Élvezte, hogy megalázzák őt a színpadon, hiszen így egyrészt meg tudott nevetetni másokat, másrészt kivakarhatta magát a mélyszegénységből, harmadrészt pedig a mérhetetlen rasszizmusban is érezhette az emberek szeretetét. Amíg a vándorcirkuszban vadállatként, egzotikumként tekintettek rá, addig egyetlen barátjának, Footit-nak köszönhetően Párizsban már A-listás bohócként tartották számon. Nagyon érdekes volt látni mai szemmel, hogy a bohóc szakma, mint letűnt műfaj, mára már tényleg csak vásári komédiaként, olcsó show-elemként van jelen, míg régen tényleg minőségi produktumnak számított, ami egy-egy cirkuszi műsorstruktúrában dicső fináléként volt jelen. Nem is annyira maga az életrajzi történet drámai súlyossága az érdekes, hanem az a fajta társadalmi modell, ami az 1900-as évek elejét jellemezte, és ami még a mai napon is sajnos nagyon aktuálisan. A történet konfliktuscsomóját Rafael rassza jelentette. A kor társadalma nehezen - sőt egyáltalán nem! - tolerálta azt, ha valaki a „normálistól” eltérő bőrszínnel tett szert mérhetetlen gazdagságra. Amikor ezzel Csokoládét szembesítették, akkor feléledt benne a kisebbségekre jellemző büszkeség. Kétségbeesetten küzdött azért, hogy a közönség ne csak megalázott áldozatként tartsa számon – minden előadásban a fehér kollégája „szétrúgta” az ülepét -, hanem valódi művészként. Ugyanolyan ember akart lenni, mint a többiek. Ki akarta vívni magának azt a jogot, amit megszületésével azonnal meg kellett volna kapnia. És amiben sajnos egész életében nem volt része.

Ennek érdekében karrierje csúcsán szakított a cirkusszal, és a színház világa felé fordult. El akarta játszani William Shakespeare egyik leghíresebb drámáját, az Othello-t, ami tökéletesen elmesélte azt a helyzetet, amiben Csokoládé is szenvedett. Sikerült első fekete bőrűként eljátszania egy ikonikus szerepet. Olyan áhítattal és alázattal merült bele, ami példaértékű. Nem csak saját maga miatt, hanem a sorstársaiért is bizonyítani akart. Az, hogy ez végül sikerült-e neki, azt mindenki saját értékrendjére és világnézetére bízom. Nálam abszolút győzött. Nem csak a történet és az üzenet az, ami lehengerlő, hanem a forgatókönyv paradigma-szerkezete és a dramaturgiája is. A narratívában egyszerűen az első perctől az utolsóig gördülékenyen és görcsmentesen hömpölyögnek a jelenetek. Remekül sikerült operálni a humorral és a drámai eszközökkel, így elmondható, hogy a Csokoládé végig egyensúlyban maradt.  Nem futottak versenyt az idővel: minden jelenetet és párbeszédet patikamérlegen mértek ki. A történetmesélés átmosta a lelkemet, kitisztította a szívemet és „fertőtlenítette” az elmémet. Ha csak a felét sikerül befogadni abból, amit a Csokoládé üzenni akar, akkor már megérte elkészíteni és megnézni.

A filmet abszolút a két főszereplő viszi el a hátán. Omar Sy-ről régóta tudjuk, hogy remek színész, de nekem a Csokoládéban tetszett eddig a legjobban. Amíg az Életrevalókban éreztem némi giccsbehajló túljátszást a részéről, addig most hibátlanul alakított. Érezni lehetett a játékában, hogy többet akar visszaadni annál, mint, ami az előtte heverő szöveg-és forgatókönyvben szerepelt. Szívügye volt ez a sorstörténet. Ez minden mozdulatában érezhető volt. James Thiérrée neve eddig számomra ismeretlenül csengett, de ezek után aktívan követni fogom a pályafutását. Papíron egyenrangú főszereplőként volt jelen, ám helyette inkább nagyon ügyesen, elegánsan és végtelenül intelligensen asszisztált Omar Sy játékához. A kettejük iszonyatosan erős párosa egyszerre volt izgalmas, humoros és drámai.

Számomra az Egy háború mellett eddig a Csokoládé a 2016-os naptári év egyik legjobbja. Nem csak szórakoztatni, hanem tanítani is tud, ennél pedig nem lehet többet elvárni egy filmtől. Mindenkinek kötelezővé tenném a megnézését!

MoziStar: 9/10