Mielőtt belevágnánk, fontosnak tartom leszögezni: az alábbi filmeket nem kívánom sorrendbe állítani, ennél fogva nincs nálam olyan, hogy kedvenc. Már csak azért sem, mert nagy a műfaji keveredés miatt nehéz lenne a különböző zsánerekben született alkotások minőségét, „erejét” egymással objektíven megítélni. Jobb szeretem a letisztult, világos helyzeteket, ahol almát-almával kell összehasonlítani.

Sicario - A bérgyilkos (Sicario)
Mozibemutató: 2015. október 22.

Denis Villeneuve bizsergetően feszült dráma-thrillere, a Sicario abszolút megérdemli, hogy a legjobbak között emlegessük. Műfaji szempontból a fentebb említett két zsáner mezsgyéjén lavírozik, de a története sokkal több, mélyebb annál, minthogy egyszerű thrillerként aposztrofáljuk. Egyfajta látleletet, „kórképet” mutat be nekünk a mexikói életről, ami sokkal több rétegűbb, mint azt gondolnánk, vagy amit az amerikai propaganda láttatni akar. Merész, ambiciózus vállalkozás volt végig pártatlannak, kívülállónak maradni. Külön öröm, hogy végig mentes a patriótafilmekre jellemző, tömény giccstől jegesre fagyó amerikai pátosztól. Bemutatja a drogok és erőszakok mögötti világot, és rávilágít arra, hogy a törvényt már nem tintával, hanem vérrel írják. A folyamatosan jelenlévő feszültséget a zenei aláfestés és a kiválóan megkomponált képek teszik még hangsúlyosabbá. Csontig-szívig ható alkotás, amit nem tanácsos kihagyni. A szereplőgárdát Emily Blunt, Josh Brolin és  Benicio Del Toro erősítette.

Valami követ (It Follows)
Mozibemutató: 2015. június 25.

Számomra nagy boldogság, hogy az év végi listámon egy horror-film is bérelt helyett kaphatott. Kedvelem ezt a műfajt, mert a maga nemében tabudöntögető és ingerküszöb-tágító tud lenni. Már, ha megfelelően használják. Idén csak David Robert Mitchell rendezte It Follows érdemelte meg - bár a M. Night Shyamalan-féle The Visit azért férfiasan próbálkozott -, hogy a legjobbak között emlegessük. A minimális költségvetésű indie horror messzemenőkig eltávolodik az unalomig ismételt műfai jegyektől. A történet, bár nem összetett és nem teljes mértékben kielégítő, mégis a vizualitás, az erőteljes, hangulatfokozó tracklist és a különleges rendezés egy teljes más dimenzióba repítette ezt a horrorfilmet. Üdítően friss, lendületes alkotás, ami arra is képes, amire a sok, több tízmillió dollárból forgatott zsánertársa egyáltalán nem: intelligensen rémiszt!

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens)
Mozibemutató: 2015. december 18.

Az eredettrilógiát követően tíz, a klasszikus után bő harminc évvel a filmtörténelem meghatározó űroperája, a Star Wars-saga végre új fejezettel gazdagodott. Nem is akármilyennel! J. J. Abrams munkája kismértékben újító, nagymértékben hagyománytisztelő erővel bírt. Végig megőrizte azokat a paneleket, amiktől a klasszikus trilógia is működni tudott, majd a kor szellemiségének jegyében alaposan fel is frissítette. A „tekercs” minden kockáján érezni lehetett, hogy a rendező nagy tisztelettel és még nagyobb szeretettel viseltetik a legendás franchise irányába. Szerencsére a hagyományőrzés mellett bővíteni is tudta a Galaxist: új világok és fajok mellett megszületetett – remélhetőleg – a következő évek meghatározó nemezise, Kylo Ren, aki mentes a kétdimenziós főgonoszokra jellemző kirakat-tulajdonságoktól. Az Erő végre gazdagodott egy igazán erős, női karakterrel is, ami eddig a franchise egyik gyengesége volt. Leia anno markáns személyiségjegyekkel bírt, ám a régi demagóg gondolkodásmód miatt nem kaphatott akkora teret, mint a feminizmus reneszánszában születő Rey. Bízunk benne, hogy az ígéretes kezdést okosan felépített, remekbe szabott folytatás követ. Az alapok már el lettek ültetve, már csak szárba kell szökkennie!

Mad Max - A harag útja (Mad Max: Fury Road)
Mozibemutató: 2015. május 21. 

Bár túlzásnak tartom, hogy a Mad Max lenne az év filmje - Quentin Tarantino szerint az -, ám vitathatatlan, hogy az akciózsánerben ennél jobb alkotás idén aligha születhetett. A nyers brutalitás végig átütő erővel hatott. Végre egy olyan, ízig-vérig akcióorgia, ami nem olcsónak ható CGI-„kísértetekkel” készült, hanem emberi erőből, leleményességből, kreativitástól. George Miller bebizonyította, hogy lehet még érdekes posztapokaliptikus hangulatú sivatagi őrületet rendezni. Az elején szkeptikus voltam, mondván: nekem Mel Gibson az igazi és egyetlen Mad Max. Ezt most is tartom, ám Tom Hardy abszolút megállta a helyét. Amíg a hollywoodi legenda egy régi kor nagy hírnöke, addig a brit színész a jövő minőségi akciósztárjainak egyik nagy reménysége. Kiváló alkotás, amiben nem számít, hogy van-e történet vagy nincs.

Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)
Mozibemutató: 2015. augusztus 20.

Guy Ritchie, bár teljesen még nem tért vissza a régi énjéhez, de az U.N.C.L.E. emberével javítani tudott a hírnevén. Érezhetően ez most nem egy olyan tipikus, kövér csekk ellenében lefogatott iparosmunka volt, mint a két Sherlock Holmes-rész. A történetmesélés, a látszólag egyáltalán oda nem illő zeneválasztás, és az egyedi vizualitás emlékeztettek arra a direktorra, aki régen - mielőtt eladta volna a lelkét - olyan filmeket készített, mint a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső. Egyáltalán nem hibátlan az alkotás, itt-ott egy picikét üresjáratba is csúszik, ám az érdeklődésemet végig, konstans módon fenntartotta. A történet akadály nélkül hömpölyög, a poénok intelligensek és történelmi erejűek. A nehezebben fogyasztható, összetett témaválasztás ellenére végig átlengi egy fajta habkönnyű hangulat, ami számomra a régi idők James Bondjainak kedves naivitását idézte meg.